(nézzetek be ide, blogverseny folyik: http://youarethekeytome.blogspot.hu/2014/04/blogverseny.html)
- Annyira nincs kedvem tovább nézni a képedet! – ordítottam
férjem arcába. Ma ez a hetedik veszekedésünk, egy rohadt pohár miatt.
Mostanában bármin fel tudom kapni a vizet, s nemrég ő is követte a példámat.
Ezúttal éppen egy poharat törtem össze mosogatás közseb, s had idézzem Liam
kedves szavait, amit felém intézett ez ügy kapcsolatán: „Nem igaz, hogy még mosogatni sem tudsz rendesen! Nem dolgozol, nem
csinálsz semmit, egész nap csak itthon ülsz, miközben én kidolgozom a belemet,
hogy kényelmesen el tudj lézengeni, nap, mint nap! És, akkor még figyelni sem
tudsz a dolgokra?!” Itt eléggé felment bennem a pumpa, hisz’ igaz, hogy
nincs munkám, de gőzerővel keresek és szinte minden nap átírom az életrajzom,
próbálom az érdekesebb, szükségesebb dolgokat kiemelni, és változatosan
megírni, s eközben szinte olyan vagyok, mint egy házvezetőnő. Egész nap Liam és
a bandatársai után takarítok, mivel minden egyes éjszaka, mikor itt vannak,
szétszórják a rágcsálnivalónak szánt ételeket, rendszeresen törnek, zúznak, és
persze mire is vagyok, ha nem takarításra? Legalább is Liam szerint. Miután ezt
is a fejéhez vágtam, pár dologgal megspékelve, felrohantam az eddig közös
szobánkba, s mivel nem láttam más remény, pakolni kezdtem. Nehezemre esett,
ugyanis még mindig oda, és vissza vagyok Liam-ért, de ha ő már nem érez így, el
kell fogadnom. Pakolás közben, az válókereset is megfordult a fejemben, azonban
a sok papírmunka gondolata lefárasztott, így bedőltem az ágyba, majd álomba
szenderedtem.
***
Mikor felébredtem, nedves puszik helyét éreztem vállamon, s
hátamra fordulva, Liam barna szempárjával találtam szembe magamat.
- Édese, kérlek, bocsáss meg! Nem lett volna szabad ennyire
felkapnom a vizet, de ami a legszomorúbb, hogy ez napok óta így megy, s alig
vettem észre, hogy megromlott a kapcsolatunk. Te anno kibírtad a halálos
fenyegetéseket, most nekem kell alkalmazkodnom ehhez a korszakodhoz. – lehelt
egy puszit arcomra. Elmosolyodtam, már vagy 1 hónapja nem tettünk egymás felé,
semmilyen gyengéd gesztust. Jobb arc felemről tért át számig, mire
összerezzentem. Nagyon hiányzott már ez, s ahogyan Liam kisebb dudorát
ágyékomnak nyomta, rájöttem, neki is. Nem kellettek ide szavak, anélkül is
megértettük, mit akar a másik. Az összes ruhát eltávolítottuk egymásról, s mint
mindig most is élvezhettem Liam puha érintését. Sosem voltunk durvák egymáshoz,
mindig szeretkeztünk. Fejét nőiességemhez emelve kezdte nyalni a csiklómat,
miközben ujjait is bevette a játékba. Haját szorongatva élveztem el, s miután
kinyalt fölém mászva csókolt meg. Már nyúltam volna férfiasságáért, de megállította
a kezemet. Most is csak szótlanul megrázta a fejét, s egy határozott, mégis
gyengéd lökéssel belém került. Mindketten felnyögtünk a régen érzett élvezet
miatt.
- Annyira hiányoztál. – súgta érzékien fülembe, s nyakamat
kezdte csókolgatni, de még mindig nem mozdult meg. Lábaimat derekára kulcsolva
engedtem még beljebb, s tűrtem, ahogyan kiszívja nyakamat. Abbahagyta nyakam
kínzását, majd lökni kezdett. Lökései gyengédek, érzelmesek voltak minden
érzést magába foglalt. Szemei szerelemtől csillogtak, ahogyan enyémek is.
Ezektől az incidensektől csak jobban megbizonyosodtam mennyire is szeretem ezt
a csodálatos fiút. Liam lökései felgyorsultak, de nem mentünk át a határon.
Kezeinket fejem mellett összekulcsoltuk, s csakis egymás szemeibe néztünk.
Lassan hajolt ajkaimhoz, majd tapadt rájuk. Minden egyes vele eltöltött percet
élveztem, főleg mikor ajkai enyémeket érintették. Tökéletesen illettek az
enyémekhez, úgy érezem, rajta kívül soha senkit nem tudnék szeretni. Annyira
megbabonázott már az első találkozáskor is. Rendkívül figyelmes volt, mindig
bókolt, s kisebb ajándékokkal is előrukkolt. Aztán pár hét szemezés után,
elhívott randizni. Életem legszebb napja volt, beleszámítva azt is, hogy az
idegesség miatt leöntött limonádéval. Liam elvált tőlem, s lökései lelassultak.
Mind a ketten közel voltunk, s a kielégülést Liam egyik mélyebb lökése hozta el.
Lihegve feküdtünk immáron egymás mellet, de egyikünk sem engedte el a másik
kezét.
- Annyira sajnálom az elmúlt napokat, sőt heteket, amikor
veszekedtünk. – ölelt magához. Mellkasába fúrtam fejemet, s úgy hallgattam
heves szívverését.
- Nem kellett volna annyira kiborulnom. – motyogtam felsőtestébe.
Még beszéltünk pár órát, s utána elnyomott minket az álom.
Deanna
