Tényleg utász?

Nagyon jól ki szoktam jönni az emberekkel, de van egy fiú az osztályban, akivel még, ha próbálkozok, sem találom meg a közös pontot. Ez az egész próbálkozás dolog fél éven keresztül ment, de semmi. Azóta egy év telt el és azon a ponton vagyunk, hogy utáljuk egymást, vagyis inkább csak ő engem.  Próbáltam rájönni a barátaimon keresztül mi is a baja, viszont a manőverek után egyből jött és leordította a fejem, így hát ráhagytam. Mint mindig most is az utolsó pillanatban estem be az iskolába, s siettem be a terembe. Más esetben nem szedem ennyire a lábaimat, de most az első óra osztályfőnöki, ezért jobban teszem, ha nem kések. Gyorsan köszöntem még a barátaimnak, majd elfoglaltam a helyemet.

- Nos, osztály, ültetés. – jött be Mrs. Hill köszönés nélkül. Tudtuk a dolgunkat, megfogtuk a táskánkat, kivettük a padból a személyes cuccainkat és az osztályterem legvégébe vonultunk. Mrs. Hill elkezdte sorolni a párok nevét, s mikor rám került a sor, kicsit hezitált, majd döntött.

- (T/N) és Harry! Baloldal hatodik pad. – remek. Nem elég, hogy mellé ültet, de még a legutolsó padba is. Sejtettem, nem leszünk puszipajtások. Fintorogva, de helyet foglaltam a fiú mellett. Rám sem nézett, rögtön a könyveit kezdte előszedni. Én sem törődtem vele, inkább figyeltem a tanárra, aki most már a német cserediákok érkezéséről beszélt. Harry párszor rám pillantott, viszont mire én is ránéztem elkapta a tekintetét, és egy így ment egészen a kicsöngőig. Már mentem volna a másik órámra, amikor Harry elém állt.

- Mit akarsz? – kérdeztem flegmán.

- Tudunk beszélni? – vakargatta a tarkóját. Nem akartam hinni a szememnek. Egészen olyan volt, mint aki zavarban van. Nem gondoltam volna, hogy neki van egy normális és nem rosszfiús oldala.

- Attól függ mikor.

- Most. Mi a következő órád?

- Matek. – kicsit furcsa volt, hogy nem tudja, hiszen egy csoportban vagyunk.

- Remek, akkor gyere, én pedig szerzek igazolást. – kézen ragadott és elhúzott egészen a parkig. Addig rám sem nézett, de meg sem szólalt. Én is csendben voltam, s mikor beértünk a kisebb kapun, elengedett.

- Szóval mi is szerettél volna? – kérdeztem, miközben sétáltunk.

- Te most azt hiszed, utállak igaz? – nézett mélyen szemeimbe. Csak most vettem észre, milyen szépek is azok.

- Igen, vagy talán nem így van?

- Tulajdonképpen nem. Már vagy egy éve el kellett volna mondanom, csak nem mertem. Vagyis inkább csak nem érzetem magamat készen, de most akkor belevágok. – kicsit megijesztett ezzel a hivatalos beszédstílussal.

- Csak annyit akarok mondani, hogy szeretlek és ezért próbáltam magamnak bedumálni, hogy utállak. Tudtam már akkor is; nincs nálad esélyem, hisz’ eddig csak a „jó fiúkkal” jártál, én pedig igen csak az ellentéte hírében állok. – mosolygott, de hamisan. Még mindig azt hiszi nincs nálam esélye, pedig ha tudná.

- Most csak szívatsz? – furcsa arcot vághattam, mivel tekintete kicsit megrémült.

- Nem. – határozottnak látszott, hangja mégis megremegett.

- Te nem szeretsz, engem igazam van? – fejét lehajtotta, s készült elmenni, azonban megakadályoztam. Válla után kaptam, mire visszafordult felém.

- Nincs igazad. Nekem is bejössz. – mosolyogtam, s ő is. Ezek után megívott egy fagyira, aztán már az iskolába sem mentünk vissza, annyira jól érzetük magunkat. Kicsit jobban megismertük egymást, és mint kiderült, Harry sokkal inkább hasonlít egy nagy gyerekre, mint egy rosszfiúra.